Farkas József (1914-1999)
Farkas József református lelkipásztor 1914. október 16-án született Budapesten iparos családban. Édesapja, Farkas Imre szabómester; édesanyja, Kvicsák Szidónia műhimző volt.
Középiskolai tanulmányait a Lónyay utcai Református Gimnáziumban végezte 1924-től 1932-ig, majd a Budapesti Református Teológia hallgatója volt 1932-től 1936-ig. Az akkori követelményeknek megfelelően Nagykőrösön is tanult egy évet, melynek eredményeképpen népiskolai tanítói oklevelet kapott.
A teológia elvégzése után Halléban, majd Genfben töltött egy-egy évet ösztöndíjasként. Segédlelkészként Szalkszentmártonban, Cegléden és Budapesten, a fasori gyülekezetben szolgált.
1941-ben a Kálvin téri Egyházközségbe került Ravasz László püspök mellé, aki a Református Zsinat missziós lelkészévé nevezte ki. Ettől kezdve utazó lelkészként hirdette az evangéliumot. A Soli Deo Glória (SDG) református diákszervezet missziói lelkészeként is tevékenykedett, részt vett a balatonszárszói konferenciák szervezésében. 1943-ben kötött házasságot Tatár Évával, a második világháború alatt és után öt lányuk született.
A misszió szervezeti lehetőségeinek beszűkülése után 1948-ban Ravasz László püspök a Kálvin téri gyülekezet rendkívül nagy területéből leválasztott hetedik kerületi új gyülekezet lelkészévé nevezte ki. Ebben a gyülekezetben - a Gyulai Pál utcai gyülekezetben, hivatalos nevén a Klauzál téri Egyházközségben - szolgált haláláig. Rövid kitérő volt életében a Kálvin téri szolgálat: 1955-ban Bereczky Albert püspök meghívta maga mellé a Kálvin térre lelkésznek, és egyházkerületi főjegyzőnek is megválasztották. A Gyulai Pál utcai gyülekezetben ez idő alatt is végezte szolgálatát. 1956. október 31-én lemondott közegyházi tisztségéről és Kálvin téri lelkipásztori szolgálatáról is.
Az egyházi közélettől visszavonulva - csak a Reformátusok Lapja glosszáit írta névtelenül - a Gyulai Pál utcai gyülekezetben teljesedett ki teológiai és gyülekezetformáló tevékenysége. Legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy a keresztyénség központi alakját, Jézus Krisztust mutassa be közérthető, mai nyelven mindenkinek, a kétkezi munkástól az egyetemi tanárig. Együtt-gondolkodásra hívta hallgatóit, dogmákat félretéve és tabukat ledöntve kereste az evangéliumi igazságokat.
Hirdette, hogy több az élet annál, mint amit az emberek megélnek, mert Isten szellemi világából erőt és inspirációt lehet nyerni a „több”-höz. Feladatának teljesítéséhez a teológiai és a pszichológiai szakirodalmat (németül, angolul és franciául is) folyamatosan tanulmányozta, és újraértelmezve tette közkinccsé az olvasottakat vagy a csoportos baráti megbeszéléseken hallottakat. Élete vége felé megjelent könyveinek címei is a folyamatos útkeresésről és szellemi nyitottságról tanúskodnak („Szántsatok magatoknak új szántást!”, „Menet közben”).
1987-ben vonult nyugdíjba. Átadta a stafétabotot lelkésztársának, Karsay Eszternek, de nyugdíjas lelkészként haláláig hirdette az örömhírt. 1999. december 25-én, a karácsonyi istentisztelet előtt a Gyulai Pál utcai lelkészi szobában állt meg a szíve.
